Az Aszad-rezsim kiiktatása ajándék Izraelnek – de Törökország és az USA is jól járt vele

Az Aszad-éra ötvenhárom évig tartott: Szaddám Huszein, Muammar al-Kaddáfi, Hoszni Mubárak, Ali Abdullah Száleh és Zín el-Ábidín Ben Ali sorsára jutott a térség sokadik diktátora, Bassár el-Aszad is. Az arab tavaszt túlélte, de nem tudhatjuk, hogy bukása nem a második arab tavasz nyitánya-e.

Háfez el-Aszad és fia, Bassár is negyed évszázadot kapott a történelemtől – dinasztikus nemzeti mintaállamról álmodtak, rendőrállam lett belőle. A szíriai valóság adatai szomorúak: propaganda lett a szabad sajtó helyett, a korrupció átszőtte a közigazgatást, a drogkartellek összenőttek az állami nómenklatúrával, az Aszad-klán és klientúrája elfoglalta a gazdasági élet főbb posztjait, a gyülekezési és politikai jogok pedig szűkültek. A mindennapok része lett az ellenzékiek üldözése, bebörtönzése, a rendszerellenes tüntetések brutális leverése, a polgárháború idején pedig a civil lakosságot nem kímélő bombázás is.

Zsákutcában

Az Aszad-klán az 1970-es években a baaszizmus ideológiai gyökereire építve egy baloldali nacionalista államot hozott létre, amelyben a vezérkultuszt szolgálta a vallás, a militarizmus és az állami bürokrácia is. Egypártrendszer lett, az államapparátust felekezeti vonalak mentén alakították ki: a politikai elit a síita iszlám oldalágát jelentő alavita vallást követő kisebbség tagjaiból került ki, ők töltötték be a katonai, titkosszolgálati, biztonsági és államigazgatási tisztségek nagy részét, a szunnita és más vallású szakemberek pedig a politikai intézmények élére kerültek.

A kormányzat a hetvenes években a maronita keresztény erők oldalán beavatkozott a libanoni polgárháborúba, a nyolcvanas évek elején a libanoni befolyásért összetűzésbe került Izraellel, Irak és Irán háborújában pedig utóbbi pártjára állt, ekkor erősödött meg Teherán szíriai befolyása. Szintén ebben az időben verte le a rezsim a Muszlim Testvériség lázadását, a hamái mészárlás során a felkelők mellett több ezer helyi szunnita lakost legyilkoltak a szíriai kormányerők.

Bassár az állam irányítását apja 2000-es halála után vette át, de a várt reformokat, a finomhangolást nem végezte el, sőt a rendszer elnyomó jellege felerősödött: ellenzékiek ezreit kínozták a börtönökben, a közéletben a félelem és az igazodás kényszere uralkodott, a sajtót megbénították, a hadsereg társadalomalkotó szerepe megnőtt, a gazdasági mutatók és velük az életszínvonal pedig romlott.

A 2011-es utcai tüntetésekre a hatalom ideges, erőszakos választ adott: a demonstrációk szervezőit letartóztatták, a kormánycsapatok belelőttek a tömegbe. Az arab tavasz elfojtásában való felelőssége miatt az Egyesült Államok és az Európai Unió lemondásra szólította fel Aszadot, de ő maradt, beleállt a harcokba, amelyekből tíz évig tartó, 600 ezer halálos áldozatot követelő polgárháború alakult ki. Később az ENSZ vizsgálatai megállapították, hogy a hadsereg több ízben vegyi fegyvert vetett be, és háborús bűnök gyanújával letartóztatási parancsot adtak ki Aszad ellen, de ennek természetesen nem tudtak érvényt szerezni.

A 2020-as tűzszüneti egyezség értelmében a kormányzat kezén maradt az ország nagy része; a kurdok kezén lévő északnyugati, illetve a szunnita iszlamista csoportok kontrollálta északkeleti régiókat a kormányerők nem tudták elfoglalni, így állammá váltak az államban. A rezsim viszonylag stabilizálódott, külkapcsolatai helyreálltak, de legitimitása, belső támogatottsága, a hadsereg és az államapparátus lojalitása súlyosan erodálódott, az állami intézményrendszer diszfunkcionálissá vált – ezt mutatta a november végén kezdődő eseménysor, ahogy a rendszer néhány nap alatt darabjaira hullott.

Szövetségek, szembefordulások

A társadalom etnikai, kulturális, vallási heterogenitása, a hagyományok, a klánbeli konvenciók alapján a fél évszázados diktatúra után csak olyan államberendezkedés tud megszilárdulni és működni, amely a közmegegyezésen alapul. Arab, kurd és türkmén etnikai, szunnita, síita, alavita, keresztény és drúz vallási kiegyezésre lenne szükség a társadalmi békéhez.

Szíria háromnegyede szunnita arab, ezért nem kérdés, melyik etnikum, illetve felekezet dominálja majd a közéletet. A rendszert a Szervezet Levante Felszabadításáért (Hajat Tah­rír as-Sám – HTS) nevű szunnita iszlamista arab csoport döntötte meg. Bár szalafista ideológiája miatt nem, etnikai és felekezeti hovatartozása okán bírhatja a többségi társadalom támogatását vagy legalábbis figyelmét.

A HTS elődjét 2011-ben hozták létre Front Levante Meghódításáért (Dzsabhat an-Nuszra) néven az Al-Káida terrorszervezet szövetségeseként. Szoros összeköttetésben állt az Iszlám Állam vezetőjével, Abu Bakr al-Bagdadival is 2013-ig, amikor utóbbi szakított az Al-Káidával. A szervezet a szíriai polgárháborúban végig a harcok sűrűjében volt, 2013-ban felszámolta az együttműködést a Szabad Szíriai Hadsereggel, 2016-ban pedig megszakította a kapcsolatot az Al-Káidával is.

2017-ben vette fel a mai nevét, politikai célja pedig a kalifátus megteremtése helyett egy iszlám köztársaság létrehozása Szíriában. Jelenleg megvallott nézetei szerint már nem üldözné a vallási kisebbségeket, hanem az uralkodó államvallás, az iszlám oltalma alá helyezné őket – ezzel esélye lenne a nemzetközi diplomáciai elismerésre is.

Az állam mint geopolitikai játékszer

Szíria elhelyezkedése és történelmi szerepe miatt az összes regionális hatalom érdekérvényesítésének homlokterében áll. 

az orosz hadsereg az ukrajnai háborúra koncentrál, az iráni pedig az izraelivel készül átfogó háborúra. Az Iránhoz bekötött libanoni politikai-katonai szervezet, az Isten Pártja (Hezbollah) szintén meggyengült, miután izraeli támadásokban vezetőinek zömét meggyilkolták, katonai infrastruktúrájának nagy részét pedig lebombázták. Szíriában az iráni Forradalmi Gárda helyi erői és az orosz haditechnika csak abban az esetben tudott volna érdemben segíteni a hatalomnak, ha a kormányerő ütőképes – de szervezetlen és demoralizált volt.

hiszen az iráni fegyverszállítmányok Szírián keresztül érkeztek a Hezbollahhoz Libanonba és az Iszlám Ellenállási Mozgalomhoz (Hamasz) Gázába – az iráni köldökzsinór most elszakadt. Ráadásul Izrael az exlex állapotot kihasználva átvette az ellenőrzést a Golán-fennsíkon húzódó demilitarizált övezet felett, mondván, a szíriai kormány megszűntével érvényét vesztette a köztük lévő tűzszüneti megállapodás.

Az Egyesült Államok presztízsét növelte, hogy két ellen­fele, Oroszország és Irán is megszégyenült a szíriai helyzetet illetően: nem tudták megvédeni patronáltjukat. Washington azonban attól tart, hogy a szír rezsim vegyi, biológiai fegyverei szélsőséges csoportok kezére kerülnek, ezért ezt megpróbálja megakadályozni valamilyen módszerrel.

A szíriai rendszerváltás másik nyertese Törökország, hiszen az Oroszországgal és Iránnal szövetséges damaszkuszi rezsim mind ez idáig közel-keleti befolyása növelésének akadálya volt. Emellett a török biztonságpolitika prioritását jelentő kurd ügynél is az útjába feküdt, megtűrte az észak-szíriai kurd erőket az állama területén. Ezek az erők fontos szerepet játszottak az Al-Káida és az Iszlám Állam elleni harcban – ebben az amerikaiak is támogatták őket –, de megerősödve fenyegetést jelenthetnek a dél-törökországi kurd szeparatista szervezetekkel való szoros kapcsolatuk miatt.

Nyitóképen: Győztes felkelők iszlamista lobogóval Damaszkusz utcáin december 9-én
Fotó: AFP/Omar Haj Kadour